- Te vagy Tabitha Park, igaz? - kérdezi, mire meglepetten pislogok. - A bátyád azt mondta, hogy veled lehet beszélgetni, nem harapsz és szintén nem ismersz senkit! - hadarja el a magyarázatot, én pedig alig tudom követni, hogy mit mond. Fogadjunk, hogy rappelni szokott szabadidejében.
- Egy kicsit lassabban, légyszi - kérem, mire szélesen elvigyorodik. - Amúgy én vagyok, de inkább hívj Tabby-nak, azt jobban szeretem - válaszolom végül kérdésére. - Téged hogy hívnak? - kérdezem, miközben azt nézem, hogyan dobja le holmiját enyém mellé és telepedik le táskájára. Lábait egy gördeszkára teszi, és ide-oda mozgatja velük.
- Choi Jung Hong, de mindenki Zelonak hív - mutatkozik be, s barátságosan felém tartja kezét. Nem kézfogásra, annál egy kicsit másképp. Övébe teszem enyémet, ő pedig finoman megszorítja, majd felém hajolva összeérinti egyik vállunkat. - Bocsi - húzódik el tőlem zavartan. - Megszoktam, hogy így köszönünk a srácokkal! - szabadkozik.
- Nem gond - legyintek. Mindketten nekidöntjük hátunkat a falnak. Nem tudom, mit mondhatnék neki. Aztán eszembe jut, hogy került ide hozzám. - Honnan ismered a bátyámat? - kérdezem, miközben felé fordulok, egyik lábamat felhúzva. Nem emlékszem, hogy egyszer is láttam volna ezt a fiút akármilyen buliban, amit Jaebi szervezett.
- A kosárpálya mellett van a deszkáspark - válaszolja. Akkor egyszer-kétszer talán tényleg láttam már őt. Bár biztos, hogy más hajszínnel. Ezt a szinte baba-rózsaszín árnyalatot egészen biztosan megjegyezném. Mielőtt akármit is reagálhatnánk, zúgolódás indul, ami jelzi, hogy lehet menni a vonathoz. Zeloval felkelünk mi is a földről, majd a fiú zavartan pillant rám.
- Nem baj, ha veled tartok? - kérdezi óvatosan.
- Dehogy, örülök, hogy legalább valakit ismerek - felelem mosolyogva. Megkönnyebbülten felsóhajt, aztán arcára megint vigyor költözik. Cókmókunkat fogva indulunk el a tömeg után, s közben elkezdünk beszélgetni. Leginkább mindenféléről. Megtudom, hogy Zelo tényleg szeret rappelni és elég jól is megy neki. Míg sétálunk a vagonok mellett, levág nekem egy rögtönzött kis bemutatót, én pedig csak ámulok. Mikor rákérdez, hogy én mit szeretek csinálni és miben vagyok jó, kicsit zavarba jövök. Hogy mit szeretek, az a táncolás,d e hogy jó is vagyok-e benne, az már kérdéses. Sokak szerint igen, de én nem vagyok ebben olyan biztos. A fiú megígérteti velem, hogy egyszer láthat táncolni, mert kíváncsi rám.
Elkezdenek minket visszaterelni, mire Zelo vállamnál fogva a legközelebbi vagon ajtaja felé fordít. Nem sokkal később a fiú már fent áll a vonaton, s kezét nyújtja egyrészt táskámért, másrészt pedig kezemért, hogy segíthessen feljönni, ugyanis elég nagyot kell lépni. Elfogadom a segítséget, de aztán elengedem kezét. Ahogy a szűk folyosó felé fordulunk látjuk, hogy a vagon szinte dugig van.
- Menjünk visszafelé - ajánlom, mire a fiú bólint. Átmegyünk az eggyel hátrébb lévő vagonba, aminek ezen a felén nincs akkora tömeg, hisz a másik oldalon van az ajtó, ahol pedig mi feljöttünk, csak mi jöttünk erre. Elindulunk helyet keresni, de már mindenhol ülnek néhányan. Végül találunk egy olyan fülkét, ahol csak három fiú ül és egyikük táskáján pókereznek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése